Ülök egy kicsi, poros irodában, ütöm a billentyűzetet, dolgozom serényen. Aktatologató, és - gyártó irodakukac lettem. Semmi értelme az egésznek! Amit gyártok, papírra vetek, merevlemezre mentek, pár év múlva elavul, semmit nem tettem le az asztalra, nem építettem újjá katedrálist, házat, de még egy buszmegállót sem. Nem mentettem meg emberek életét, nem sütöttem nekik napi betevő falatot, finom, illatozó kenyeret. Nem végzek semmi munkát, amitől jogom lenne, bátorságom lenne azt hinni, jó, hogy a világon vagyok. Pocsék érzés!
Így létjogosultságom megkérdőjelezvén arra jutottam, ideje lenne már rájönni, mit is kell nekem tennem, mitől lesz értelme életemnek? Vagyunk így sokan? Kérdezi ezt meg magától bárki szürke hétköznapjainak bármely percében? Jó lenne tudni, hogy nem csak én vagyok lemaradva fényévekre attól a felfedezéstől, amit már gyerekkoromban illő lett volna megtennem. De legalábbis tiniként, a felnőtt kor küszöbén. Mit akarok kezdeni magammal? Elvesztettem magamat, a hitemet magamban.
Gyermekkoromban jó rajzolóként, grafikusnak vagy festőművésznek könyveltek el szüleim, tanáraim, környezetem. Majd a gimnáziumban kiderült, mennyi energiabefektetéssel tudom elérni a szintet, ami egy gimnáziumi tanulóhoz illő. Így hát idő hiányában elmaradt a rajzolás, hosszú, tanulással eltöltött órák váltották fel azt. Akkor ébredtem tudatára, hogy miben vagyok még jó: Írogattam novellákat, regényeket. Magyartanárom is ösztönzött a folytatásra. Tehát művész helyett íróként jelentem meg a vízióimban. De hát abból nem lehet megélni... Így tanulnom kellett valamit. Az akkori világban általános tézis volt, hogy diplomával a zsebemben jó állásom lesz, rendes fizetéssel, megbecsüléssel. Mire befejeztem a főiskolát, ez lett belőle: Diplomával is lehet utcát söpörni. Sőt! Megbecsülés sose lesz, fizetésed meg minimálbér, ha találsz egyáltalán valamit. Most szerencsésnek mondhatom magam, mert van állásom, picivel több mint minimálbér fizetéssel, és nem fizikai munkát végzek. Heuréka! Most akkor nekem jó?! Tessék mondani?! A legtöbben azt mondanátok: Miért sír a szám? Ne panaszkodjak! Örüljek, hogy van állásom. De nem!!! Igenis elégedetlen vagyok! Én ennél többet tudok, többet akarok tudni. És Te is biztos így érzel, ha végiggondolod valójában milyen igényeid vannak saját magaddal szemben? Az életeddel kapcsolatban milyen jelzőkre akarsz emlékezni az utolsó percekben?
Unalmas, elfecsérelt, közömbös, hiábavaló, nem tettem meg semmit, amit akartam.
Mert akkor, ott eszedbe fog jutni, mit is akartál kezdeni az életeddel. De akkor már nem ülhetsz ide vissza a géped elé, nem olvashatod el még egyszer ezt a bejegyzést, és nem kezdheted el a holnapi naptól úgy élni az életedet, ahogy azt igazán szeretnéd. Mert szeretnéd másképp csinálni, megérdemled, hisz' gondolkodsz, töprengsz a mikéntjén, csak nem leled a választ hirtelen. Olyan ez, mint amikor gyorsan mondani akarsz valamit, ott van a nyelveden, de a világért sem jutna eszedbe akkor, ott a szó, amit keresel. Holnapig kapsz időt, hogy másképp láss, meglásd amit még elérhetsz. Mert ha mindig "holnap utánra" hagyod a tetteket, sose jön el a HOLNAPUTÁN.
Ha úgy érzed a fenti gondolatok megihlettek, elgondolkodtál már Te is magadon, bátran oszd meg velünk, sorstársaiddal mire jutottál. Kérünk Téged, fontos lenne mindnyájunk érdekében.Várjuk soraid!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.